5
Szerkesztő: Aszalós Sándor


Történelmi távlatokban semmi szokatlan nem volt abban, hogy egy háborút az egyik fél győzelemmel, a másik vereséggel fejezett be. A központi hatalmak az első világháborúban katonailag alulmaradtak, és a szövetséges és társult hatalmak, ahogyan a népszerűen antantnak nevezett szövetséget hivatalosan aposztrofálták, megnyerték az első világháborút. Hajdanában a győztes nem sokat teketóriázott. Legyilkolta a legyilkolandókat, és magával vitte, amit hasznosnak tartott a maga számára: túszt, rabszolgát, kincset. A körülmények azonban megváltoztak, és velük együtt megenyhültek az erkölcsök. Divatba jött a tárgyalás, a tanácskozás, az alkukötés, ami természetesen nem vonatkozott a gyarmati háborúkra. Az európai kontinensen mindenesetre a 19. században már a tárgyalásos megoldás uralta a békekötések menetét és kimenetelét. Az első világháború végén ezzel a szokással szakítottak.
A feltételek egyoldalú meghatározását, mondhatjuk azt is, hogy diktálását morális szempontokkal támasztották alá. Az antant képviselőinek tanácskozásain és a propagandában evidenciaként hangzott el minduntalan, hogy a háború kirobbantásáért egyedül a központi hatalmak a felelősek, kizárólag ők folytattak imperialista háborús politikát, és egyedül ők vívták a háborút megengedhetetlen, a nemzetközi jogi megállapodásokat figyelmen kívül hagyó aljas eszközökkel. A Magyarországgal szemben igényt támasztó közösségek különösen kiemelték Tisza István szerepét a háború kirobbantásában. Ebből az alapelvből vezették le, logikai szempontból kifogástalanul, hogy a veszteseknek meg kell fizetniük minden általuk okozott kárt, és eredetileg bevonták a még csak képzeletbeli összegbe azokat a terheket is, amelyeket a győzteseknek özvegyi nyugdíj, árvaellátás, rokkantsági segély stb. címén fizetniük kell majd. Ugyanezen az alapelven nyugodott a párizsi békekonferencia vezető politikusainak azon döntése, hogy a bűnelkövetőket nemzetközi bíróság elé kell állítani. A központi hatalmak kizárólagos bűnösségének tézise igazolta azt is, hogy háborús szándékaik megfékezése érdekében minimálisra kell csökkenteni katonai erejüket. Sem hadiflottával, sem katonai légierővel nem rendelkezhetnek, és szerződéses hadseregüket előírt korlátok között kell tartaniuk. A korlátok még az antant magas rangú katonatisztjeinek szemében is abszurdnak tűntek, de győzött a politika, aminek eredményeként a veszteseket olyan kontingensre kötelezték, amely esélyt sem adott az önvédelemre, ám alapot képezett ahhoz, hogy ott játsszák ki ezeket a szabályokat, ahol csak tudják.
Ami a területi kérdéseket illette, alapelvként elfogadták az etnikai elvet, ezt azonban gyakorlatilag minduntalan megtoldották valamilyen további szemponttal, ami az eredeti elvet csak ritkán engedte érvényesülni. Magyarország esetében például, még mielőtt a határok vizsgálatához egyáltalán hozzákezdtek volna, leszögezték, hogy az etnikai elv mellett figyelembe kell venni a szövetséges hatalmakkal szemben baráti országok gazdasági és stratégiai érdekeit. Senki sem vetette fel a kérdést, hogy vajon a cseh, a szlovák, a horvát katonák melyik oldalon is harcolták végig a háborút. Ehhez a kiindulási ponthoz 1919 februárjában hozzátettek még egy újabb szempontot. Arra hivatkozva, hogy a román hadsereg a bolsevikokkal szemben bajba jutott lengyeleknek csak akkor tud segítséget nyújtani, ha használhatja az Arad–Nagyvárad–Szatmárnémeti útvonalakat – országutat és vasutat –, a jelzett területi sáv átengedését reklamálták a románok számára. Az osztrák–magyar határral kapcsolatban pedig egy olyan új érv került előtérbe, amely nem állt kapcsolatban sem Ausztria „baráti” magatartásával, sem az ő gazdasági vagy stratégiai érdekeivel. A később Burgenlandnak elnevezett régiót kizárólag azért adták át Ausztriának, hogy e zömmel német anyanyelvű lakossal rendelkező terület megszerzése fejében Ausztria nyugodjon bele új önállóságába, és tegyen le a Németországhoz való csatlakozásról. Ez a döntéssorozat alapozta meg a Magyarország számára kimunkált békeszerződés szövegét, amely a csehszlovák, a román és a jugoszláv határokat úgy alakította ki, hogy a magyar etnikum mintegy harmadát elvágta az országtól. Ezzel együtt levágta a magyar gazdaság nyersanyagforrásainak és kiépített infrastruktúrájának nagy részét.
Ki volt mindezért a felelős? Könnyű lenne azt mondani, hogy a békerendszert és azon belül a magyar békét a győztes nagyhatalmak rosszhiszeműsége, tudatlansága, tévedése, saját érdekeik hibás megfogalmazása, valamint a megadományozott országok vezetőinek a mohósága alakította ki. Ezt a tételt nem lenne nehéz igazolni, mivel a világ- és európai méretekben a létrehozott „békerendszer” eleve magában hordozta a bukás elemeit, Közép-Európában pedig a kölcsönös gyűlölködés mérges magvait vetette el. E helyett azonban ezúttal a háborúhoz és a bukáshoz vezető út vonalát követem, és mindenekelőtt a magyar részvételt vizsgálom ennek az útnak a kialakításában.
Ausztria-Magyarország esetében a háborús felelősség mindenesetre legalább háromszintű volt. Kétségtelen, hogy rövid távon a pillanatnyi felelős az Osztrák–Magyar Monarchia volt, mivel a háború lángját az a gyufaszál lobbantotta fel, amelyet meggondolatlan módon a bécsi katonai–politikai világ gyújtott meg. Ez a felelősség az övé. Ebben a magyarok annyiban osztoztak, hogy a miniszterelnök, Tisza István, hosszú viták után, ellenérveit feladva, végül hozzájárult a hadüzenet elküldéséhez Szerbiának. A bécsi döntésben és Tisza visszavonulásában szerepet játszott, és ez is vitathatatlan, hogy Németország Ausztria-Magyarország mellé állt, és támogatásáról biztosította. Németország tehát osztozott a rövid távú felelősségben. Az viszont már messze a bécsi kamarilla és Berlin hatáskörén kívül esett, hogy ugyanebben az időben Pétervár nemcsak támogatta, de egyenesen biztatta Szerbiát, és titokban már mozgósított is. Nagy-Britannia és Franciaország lázasan készült az egy ideje elkerülhetetlennek vélt katonai mérkőzésre, és 1914 június-júliusában készen állt rá. A középtávú felelősség tehát megoszlott valamennyi európai nagyhatalom között, mivel jó ideje szövetkeztek a leendő háborúra számítva, és jó ideje fegyverkeztek ennek érdekében. Ebből a szempontból nemigen lehet különbséget tenni – mondjuk – a francia radikálisok és a német nemzeti liberálisok között. A háborút a brit munkáspárti vezetők ugyanúgy elfogadták, mint a német, az osztrák és a magyar szociáldemokraták.
A felső vezetések szintjén tehát a felelősség megoszlott az európai nagyhatalmak között, lévén, hogy annak minden későbbi szereplője számított és készült rá. Ausztria-Magyarország vagy az Osztrák–Magyar Monarchia esetében joggal felmerül azonban a felelősség egy harmadik, mélyebb szintje, amelynek messze nyúló történelmi gyökerei voltak. A Monarchia ugyanis nemcsak vereséget szenvedett, de szétesett, és a vereséget – magyar vonatkozásban különösképpen – óriási mértékben súlyosbította ez a történelmi felelősség. Ráadásul ez a felelősség senkivel sem volt megosztható, hanem egyedül a magyar vezető csoportokat terhelte. Nem tudom, hogy Magyarország volt-e valaha is tiszta nemzetállam, de az biztos, hogy a törökök eltávozását követően egyre kevésbé volt az. A 19. század közepe táján Wesselényi, Széchenyi és Deák egyaránt figyelmeztetett rá, hogy az ország nagy bajoknak néz elébe, ha a területén élő nem magyar közösségekkel nem tud egyezségre jutni. A problémát azonban a hivatalos közegek vagy egyáltalán nem kezelték, vagy rosszul kezelték. Csak emigránsok (Teleki László, Klapka György, Kossuth Lajos) és ellenzékiek (radikális demokraták és szociáldemokraták) foglalkoztak komolyan a kérdéssel, de senki sem ment túl a belső autonómiák ígéretén. A világháború előtt talán még lett volna esélye egy ilyesfajta megoldásnak, de erre a hivatalos magyar politika semmilyen hajlamot nem mutatott. A háború idején és utána viszont már minden ilyen ajánlat süket fülekre talált. Cseh, szlovák, horvát és erdélyi román politikusok arra a meggyőződésre jutottak, hogy ennél sokkal jobb megoldást találhatnak, ha csónakjukat az antant hatalmak vontatóihoz kötik. Az erdélyi román politikusok már 1914-ben, a csehek és a szlovákok 1915 folyamán, a horvátok és szlovének 1917-ben hátat fordítottak Ausztria-Magyarországnak. Jászi Oszkárnak a maga föderatív megoldásával 1918 őszén minimális esélye sem volt a sikerre.
Így azután a tragédia pillanatában az új magyar vezető rétegnek nem volt etnikai javaslata. A magyar beadványok, memorandumok a Károlyi Mihály által fémjelzett Népköztársaság idején kivétel nélkül a korábbi államhatárok fenntartására irányultak, és ez nyilvánvalóan nem lehetett tárgyalási alap. Egy hosszú esszé került a nyugati vezető politikusok asztalára arról, hogy Magyarország történelmi és gazdasági okokból nem mondhat le Erdélyről. Az aláíró maga Károlyi Mihály volt. Ebben az időben, 1918-ban a politikai ideológiában még a vesztes is érvelhetett (volna) az etnikai vonalakkal, de a történelmiekkel nem. Árnyaltabb diplomáciai munka és okosabb katonapolitika esetén talán lehetett volna valamit javítani a magyar esélyeken, de a robbanás már nem volt elkerülhető. A Tanácsköztársaság vezetői nyilvánosan semmivel sem érveltek, hanem napi pragmatikus alkudozásokat folytattak, illetve megelégedtek az autonómiák megerősítésével vagy kimondásával, de az egyelőre meglehetősen homályos háttérben mégis kirajzolódni látszik egy halvány elvi vonal. Kunfi Zsigmondnak van egy ismeretlen célra készített feljegyzése, amelyben a győzelmes északi hadjárat idején arról ír, hogy a nacionalisták csalódni fognak, mert a Vörös Hadsereg megáll az etnikai vonalon. A másik jel a Székelyföld körül kialakult vita, amelyben többen is amellett érveltek, hogy ezt a területet – más erdélyi területekről nem szólva – semmiképpen sem szabad magára hagyni és elveszíteni. Nos, akár kialakult, akár nem egy etnikai elképzelés a Tanácsköztársaság egyes vezetőinek a fejében, mindenesetre régen elkéstek vele.
A mélyre nyúló történelmi felelősség tehát a hagyományos vezető csoportokat terhelte, az aktuális politikai hibák és tévedések miatt az alaphelyzeten a Népköztársaság nem tudott javítani, míg a Tanácsköztársaság puszta léte által is akadályozta ugyanezt, annak ellenére, hogy katonai eszközökkel is megkísérelte a korrekciót.
Mi a helyzet a felelősség következő szintjével és azokkal a megfogalmazásokkal, amelyek szerint mi, magyarok mindannyian hibásak vagyunk, és ezért megérdemeltük, amit kaptunk, még akkor is, ha a verdikt hibás és igaztalan volt? Nem hiszem, hogy ilyesmit megfontoltan ki lehet jelenteni. Hogyan is lehetne egy olyan országban, ahol a felnőtt lakosság alig néhány százaléka rendelkezett választójoggal? Kétségtelen, hogy a magyarok zeneszó mellett vonultak be katonának, és felvirágozva indultak a csatamező felé. Ám csaknem mindenütt ugyanez történt, és azért történt, mert a boldogtalanok sehol sem tudták, hogy mi vár rájuk. A legtöbben elhitték itt és másutt is, hogy „mire a lomb lehull”, itthon lesznek a katonák.
Nézzük a békerendszert és benne a magyar Trianont az igazságosság szemszögéből! Mondhatnánk, hogy ez úgyszólván lehetetlen, mivel ezeknek a békéknek nem volt közük semmiféle igazsághoz. Ebben nem tértek el a legtöbb békétől. A győztesek nem az igazságot akarják ilyenkor érvényesíteni, és nem a méltányosság a legfőbb gondjuk, hanem saját érdekeiket – vagy amit annak hisznek – akarják biztonságban látni. Ismeretesek azonban mind a mai napig felsorakoztatott ellenérvek. 1. A békék – köztük Trianon, igazságosabb nemzeti viszonyokat teremtett, és a nemzetiségi problémáknak mintegy a felét megoldotta. Ezt az érvet azonban csak akkor lehet elfogadni, ha alátámasztásként azt is elfogadjuk, hogy a) Németország korábbi állományához képest alig valamit vesztett, és b) hogy a szlovákok, csehek és kárpátukránok, valamint a szerbek, horvátok, szlovének, bosnyákok stb. egységes nemzetet alkottak. Etnikai szempontból azonban az igazi német sérelmet a mintegy másfél millió Lengyelországnak adományozott, a több mint hárommillió Csehszlovákiába bekebelezett német, valamint az okozta, hogy az ausztriai németek csatlakozását a békék megtiltották. Az egységes csehszlovák és délszláv nemzet kérdésére nem is érdemes kitérni, mivel a szlovák–cseh, valamint a horvát–szerb ellentétek az államalakulástól kezdve végigkísérték ezeknek az országoknak a történetét egészen a felbomlásig.

2.

Egy másik érvelés azt kísérli meg igazolni, hogy a jóvátétel voltaképpen egyáltalán nem volt súlyos, a nemzeti jövedelmek alig néhány százalékára rúgott, miközben az általa sújtott államok jelentős kölcsönökhöz jutottak. Nos, jóvátétel címén az érintett országok valóban vajmi keveset fizettek ki. Számításom szerint Magyarország gyakorlatilag semmit, mert amit fizetett, az „békeszerződési teherként” jött számításba, ami magába foglalta a hadifoglyok ellátási terheit, a semleges országokat ért sérelmek fejében fizetendő összegeket, valamint az összes Magyarországon járt bizottság, megszálló egység, misszió stb. költségeinek megtérítését. Mire ezt levonták a magyar állam által évente utalt összegből, jóvátételre semmi sem maradt.
Mindazonáltal a jóvátétel problémája távolról sem összegezhető ilyen egyszerűen. Két okból. Először is éveken át hatalmas természetbeli szállításokat kellett teljesíteni, amelyek a magyar esetben elsősorban Jugoszláviának naponta szállítandó szénből és többeknek szolgáltatandó állatállományból tevődtek össze. A természetbeli szállítások ügyének súlyosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy német mulasztás miatt következett be 1923-ban a Ruhr-vidék megszállása. Másodszor a kérdés azért nem bagatellizálható, mert – Ausztria kivételével – több mint öt éven keresztül teljes bizonytalanság uralkodott a fizetendő összeg és az éves részletek ügyében. Amikor 1924-ben megállapították a német és a magyar jóvátételt, ezt véglegesnek még mindig nem mondták ki, vagyis a bizonytalanság tovább tartott. A pénzügyi bizonytalanság viszont nagymértékben akadályozta az egész gazdaság normalizálását.
Mi történt végül? Miután a jóvátétel ügye több mint egy évtizeden keresztül izgalomban tartotta Európát, a gazdasági világválság az egész rendszert elseperte. Haszonszámítást nem ismerek ugyan a jóvátétellel kapcsolatban, de az biztos, hogy a kár mindenképpen nagyobb volt, mint a haszon.
Ami a bűnösök megbüntetését és a háborús bűnök elítélését illette, az igazságszolgáltatás – szerencsére – elmaradt. Azért szerencsére, mert különben a történészek azóta is hordanák össze azokat az adatokat, amelyek bizonyítanák a másik oldal háborús felelősségét és elkövetett bűneit. A szövetségesek összeállíttattak ugyan hosszú listákat a vád alá vonandó német, osztrák, magyar stb. személyekről – politikusokról és katonákról –, de a listák végül az íróasztalfiókban maradtak. A Legfelsőbb Tanácsban megbeszélés zajlott le I. Károly császár, IV. Károly magyar király személyéről, de őt végül nem vonták be a bűnösök körébe, mivel a háború kirobbantásában nem volt szerepe, sőt – ezt is elismerték – a háborút szerette volna 1917-ben befejezni. Ezzel szemben a fővádlottnak II. Vilmos excsászár volt kiszemelve. Ő azonban menedékjogot kapott a holland kormánytól, és a kis Hollandia nem volt hajlandó adott szavát megszegni. Ezen a makacsságon az egész procedúra megbukott, mert Vilmos nélkül minden értelmét elvesztette volna.

Nos, mi köze volt mindennek az igazsághoz? Nyilvánvalóan semmi. Ugyanúgy semmi, mint a legtöbb háború révén kikényszerített megoldásnak sem volt soha. Az igazi bajt az első körben az okozta, hogy a békerendszer nemcsak igazságtalan, de számos vonásában irracionális és ezért káros, a jövőre nézve mérhetetlenül veszélyes volt. Közismert J. M. Keynes mérges brosúrája, amelyet a békerendszer kritikájának szentelt, ostorozva azt a súlyos tévedést, hogy a szerzők a legfontosabb gazdasági kérdések helyett „másodrendű közigazgatási határokkal” pepecseltek. Keynes megjósolta ennek végzetes következményeit, és sajnos nem tévedett. Sokkal kevésbé ismeretes, hogy számos brit és francia politikus, valamint szakember felismerte az osztrák–magyar piac szétverésének a veszedelmeit, és ha már a birodalom molekuláira hull is politikai szempontból, szerette volna megőrizni a gazdasági egységet vagy legalább az együttműködést. Ezzel szemben sorra olyan döntések születtek, amelyek aláásták Közép-Európa gazdasági működését, és nemcsak fenntartották, de elmélyítették a sérelmi politikákat. A békék végzetesen szembeállítottak egymással államokat, amelyeknek egyébként elemi érdekük lett volna az együttműködés.
Volt egy időszak, nagyjából 1925 és 1929 között, amikor felcsillant a közeledés, a megegyezés és a korrekció reménye. 1925-ben francia–német alku jött létre a Locarnóban tartott konferencián, 1926-ban aláírták a francia–német „acélpaktumot”, amelyhez csatlakozott Belgium, Hollandia, Luxemburg és Olaszország, ugyanazok az országok, mint amelyek a második világháború után a Montánuniót létrehozták. 1926-ban megrendezték Bécsben a Páneurópa kongresszust, amelyen európai méretekben először tárgyaltak a kontinens egyesítési procedúrájáról. 1927-ben összeült a világgazdasági konferencia, amely gyakorlati eredményekre nem jutott ugyan, de legalább összegezte a megoldandó problémákat. Ugyanebben az évben a francia miniszterelnök kijelentette Bethlen István előtt, hogy az európai egység egyszerűen fatalitás. Mindenki tudta, hogy európai egységről nem lehet szó francia–német együttműködés nélkül, valamint azt is, hogy ez az együttműködés nem alakulhat ki a békerendszer legalább részleges korrekciója nélkül. Ez volt a szituáció, amikor Briand 1929 szeptemberében, a Népszövetség Közgyűlésének ülése alatt meghirdette Európa gazdasági egységesítésére irányuló elgondolását.
A korrekció egyébként néhány részletkérdésben el is kezdődött. Ez történt a jóvátételi és a katonai kérdésekben, de mire érdemlegesen előre lehetett volna jutni a megbékélés politikájában, becsapott a villám, a gazdasági világválság, amely minden addigi kapcsolatot szétszaggatott. Hozzájött ehhez néhány kiegészítő körülmény. Stresemann, az óvatos német reálpolitikus meghalt, Briand tervét a francia héják kiforgatták eredeti értelméből, és egy olyan egységes Európa, amely a békeszerződések által kialakított status quo fenntartásán alapult, anélkül hogy bármilyen gazdasági hasznot lehetett volna várni tőle, már az államok jó részét nem érdekelte, sőt ellenezte.

Hamarosan elkezdődött a békerendszer utóéletének második szakasza, amelyet már a nemzetiszocialista Németország határozott meg. Ettől kezdve minden út bezárult a tárgyalásos megoldások felé, és ha volt bárminő esélye a békés revíziónak, végképp szertefoszlott. Hitler ugyan minduntalan hangoztatta, hogy csupán az igazságtalanságok megszüntetése a célja, de mivel minden lépését egyoldalúan tette meg, és elzárkózott minden tárgyalásos megoldás elől, ebben mind kevésbé lehetett bízni. Amikor azután hozzálátott az általa igazságosnak vélt megoldás erőszakos kikényszerítéséhez, hamarosan világossá vált, hogy szó sincs revízióról, szó sincs igazságtételről, hanem egyszerűen és durván világhatalmi tervekről.
Ami Magyarországon ebben az időben történt, azt egyfelől az olthatatlan revíziós vágy, másfelől a tehetetlenség határozta meg. Legyünk tisztában vele, hogy ebben az országban nem volt olyan politikai áramlat, amely ne lett volna revizionista. A baloldaliak etnikai revízióról beszéltek, a kormánykörök a lehetséges minél nagyobb revíziót célozták meg, és csak a szélsőjobboldal hirdette és hitte, hogy a totális revízió lehetséges, vagyis „Nagy-Magyarország” helyreállítható. A tragédiát elsősorban az okozta, hogy bár a kormánykörökben sokan átlátták a német politika veszélyeit, a revízió érdekében, illetve az elért eredmények megóvása végett mégsem merték megkockáztatni, hogy elszakadjanak vagy egyenesen szembeforduljanak azzal a nagyhatalommal, amely a területi visszacsatolásokat garantálta. Más kérdés, hogy Hitler a végjátszma idején elállt a magyar revíziós eredmények garantálásától, és mind a szlovákoknak, mind a románoknak megígérte a revízió revízióját.
A kockázat mindenesetre nagy volt, és ráadásul a hivatalos politikusok nyakán ott ült egy szélsőjobboldali csoport, amelynek szép számban voltak képviselői a kormánypártban, magában a kormányban és a hadsereg vezető szintjein. A kockázatot az alkotta, hogy a Wehrmacht, amikor már valóban szüksége volt a magyar területre, vélhetően megszállja az országot, ha azt önként nem bocsátják rendelkezésre. Egyáltalán nem valószínű azonban, hogy ebben az esetben az egész magyar hadállományt igénybe vette volna, miként ezt néhányan gondolják, mivel az olasz esetben ennek az ellenkezőjét tette még 1943 őszén is. Az olasz hadsereget leszerelték, és jelentős részét fogságba hurcolták, de katonai műveletre többé sehol sem vették igénybe. Hitler 1944 márciusában hasonló módon akart eljárni a honvédséggel is, s csak tábornokai unszolására állt el ettől. Az már valószínűbb, hogy a civil áldozatok száma valamivel még nagyobb lehetett volna, mint lett az 1944. márciusi megszállás nyomán, ha a megszállás korábban következik be. Kevéssé valószínű azonban, hogy a magyar kormányt e kritikus helyzetben ilyesfajta számítgatások motiválták. Nagyobb mértékben esett a latba az elszigeteltség, a tehetetlenség és a szélsőjobboldali nyomás. Ha viszont arra kérdezünk rá, hogy a nem nyilas szélsőjobboldali csoportokat mi motiválta a végórában, a válasz egyelőre késik. Nyilvánvalóan szép számban voltak, akik vakon menekültek a felelősségre vonás elől, és belekapaszkodtak az utolsó szalmaszálba is, hogy azt elkerüljék. Mások vélhetően még vártak a német csodafegyverre, és elhitték, hogy Hitler igazat mond, amikor erről nyilatkozik. Mindazonáltal továbbra is érthetetlen az a feltevés, hogy a magyar honvédség megállíthatja a Vörös Hadsereget a Kárpátok vonalán, mikor mindenki tudta, hogy a Wehrmacht 1943 nyarától semmilyen vonalon nem volt képes azt megállítani. A nyilasokról nem beszélek, mert az ő stábjuk részben elvakult fanatikusokból, részben mit sem sejtő, ám agresszív fiatal vagányokból állt össze, s ezért a felelős cselekvésre eleve alkalmatlan volt.
Mi lett az eredmény? A nemzetiszocialista politika, a világhatalmi bódulat, a nemzetiszocialista állam által elkövetett súlyos emberellenes bűnök, amelyekhez végül a korabeli magyar vezető réteg tevékenyen hozzájárult, örökre kompromittáltak az első világháború után kialakított rendszer revíziójára irányuló minden szándékot.
Sokszor, sokan felteszik a kérdést, hogy vajon mi az oka annak, hogy a németek kiheverték és mintegy el is felejtették Versailles-t, miközben a magyarok máig együtt élnek Trianonnal. A németeknek valóban sikerült meghaladniuk a maguk tragédiáját, és nemcsak azért, mert szellemileg és morálisan okultak a történtekből. A trauma feldolgozásához minden bizonnyal hozzájárult az oktatás, a kultúrpolitika és a politizálás egésze. Voltak azonban reáliák is, amelyek a feldolgozás folyamatát nagymértékben elősegítették. Az első ilyen reális esemény az volt, hogy a lengyel területről az ottani német lakosság nagy része elmenekült, és a menekülteket zömmel a nyugati megszállási zónák fogadták be. Csehszlovákiából kitelepítették az ottani több mint hárommilliós német lakosságot, az úgynevezett szudétanémeteket, akiknek a többsége szintén ezekben a zónákban talált új otthonra. Ha hozzátesszük ehhez a Magyarországról kitelepített és a máshonnan menekülő németeket, 5 millió körüli számot kapunk. Ez az emberözön, a lakáshoz juttatásuk, munkahellyel való ellátásuk, az integrálásuk óriási terhet jelentett ugyan, de egyúttal megszüntette a nyomást, amelyet megelőzően a határon kívül élő németek sorsa jelentett, és ami állandó súrlódási veszélyt hordozott magában mind Lengyelországgal, mind Csehszlovákiával.
A második nagy könnyebbséget az jelentette, hogy a Német Szövetségi Köztársaság sikert sikerre halmozott a nemzetközi diplomáciában, és ismét vezető szerepbe került Európában, ami a lakosságot is megnyugtatta. Ha a német nép olyan jól élhet, ahogyan élt már az 1960-as években, akkor felesleges keseregnie a versailles-i és a második világháborús katasztrófán. Nyugodtan elismerheti akár tévedéseit és bűneit is, mert nem kell bűnhődnie miattuk. És valóban: amikor a német kancellárok bocsánatot kértek Németország múltban elkövetett bűneiért, majd naponta akár többször is elmondták, hogy elismerik a keleti határokat, a németeknek ez ellen nem volt semmi kifogásuk. Miért is lett volna?
A harmadik elem abban állt, hogy a németek úgy jutottak hozzá a második világháború után kialakított rend gyökeres revíziójához, a német egység helyreállításához, hogy óvatos diplomáciai lépéseken kívül a kisujjukat sem kellett megmozdítaniuk ennek érdekében. A 20. század második felében Németország valósággal a szerencse fia volt.
És Magyarország? Nos, Magyarország nem volt a szerencse fia. Nem tapasztalt meg olyan élményeket, amelyek önérzetét megerősíthették volna annyira, hogy az elszenvedett traumákat feloldja. Mi több, 1945 után újabb traumákat szenvedett el. Amikor az NSZK-ban Adenauer volt a kancellár, a magyarok megkapták Rákosi Mátyást. Szabadságot és önállóságot akartak, de forradalmukat leverték. A határokon kívül élő, bár fogyatkozó, de ma is nagy létszámú elszakított magyar sorsa országukat és közvéleményüket máig is nyomasztja. Ugyanebből az okból szomszédainak egy része ma is gyanakvással figyeli, és ő sem békélt meg velük igazán. Ha semmi más, a jelenlegi magyar–szlovák viszony ékes bizonyíték rá, hogy Trianon velünk él. Meddig még? Nos, nem vagyok sem jós, sem futurológus, de annyit tudni vélek, hogy Bethlen Istvánnak, a revíziós politika egyik megalapozójának igaza volt, amikor a második világháború végkifejlete láttán úgy vélekedett, hogy jobb megbékélni a Kis-Magyarországgal, mint az álmok kedvéért új és új katasztrófába süllyedni.

***
______________________________________________________________________________
Forrás: Mozgó Világ, 2010  július
http://mozgovilag.com/?p=3645


<<<Vissza a tartalomjegyzékhez.
......
Ormos Mária
Trianon – Bukás, felelősség, igazság.