3
Szerkesztő: Kaskötő István
1887-1938
IRODALOM, irodalomtörténet, író, írósvaj, ementáli sajt

Gyűjteménye azoknak a panaszkönyveknek és felfolyamodásoknak, melyeket tájékozatlan emberek, akik körülményeikkel elégedetlenek, s a fennálló viszonyokkal sincsenek megelégedve, általánosságban feljegyeznek és összeírnak, nem ismervén az illető hatóságok (minisztérium, vasútigazgatóság, sóhivatal) illető szakosztályát, ahová panaszaikat és véleményüket be kellene nyújtani - esetleg benyújtották, de a hatóságok visszautasították azokat. Az ilyen elégedetlen ember (író) a nagyközönség elé terjeszti aztán véleményét, remélve, hogy valaki megszánja, és segít rajta. Sokféléről szoktak panaszkodni ezek az emberek, betegségeikről, pénzbajaikról - gyakran oly dolgokról is, melyekkel a hivatalok nem foglalkoznak, így pl. arról, hogy némely ember nem kapja meg, amit akar, vagy másvalaki elveszi nekije, amije van, vagy hogy meg kell halni, vagy hogy télen nagyon hideg van. Panaszaikat példákkal is illusztrálják, melyeket sajnos nem lehet ellenőrizni, s így a sóhivatalnál kevés beccsel bírnak.
                                                                  tovább>>>
EGYÜGYŰ LEXIKON
Magyar Enciklopédia.
_________________________________________________

Előszó

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek

NEM MONDHATOM EL SENKINEK
_________________________________________________

Üzenet a palackban

        A költőt kérdik, miért nem ír verset?

1930. Szilveszter

(Nehány sor elmosódott, aztán...)
.   .   .   .   .   .   .   . "az ujjam
gémberedett. Bal kézzel, ezt. A jobbal
tartom a kormányt. Nagyon csikorog
A szárnyakról vastag jégcsapok. A
motor, nem tudom, bírja-e? Furcsán
horkol, itt bent. Szörnyű hideg.
Nem tudom, milyen magasan lehetek
(Vagy mélyen? Vagy messze?...)
Közel, távol üres. Minden
mérőeszközöm befagyott. Az a Lessing-féle
súlymérő, meg az akadémi finom szerkezet,
Meg a Marinetti-inga. Gondolom
mégis magasan, mert a pingvinek
nem kapják fejüket fel, ahogy ferdén
sivít, hasítja a csilingelő északi fényt
fölöttük légcsavarom. Már nem hallanak. Itt
nincs jel. Lent valami sziklavidék. Új Föld?
Ismeretlen? Leírták? Kicsoda? Talán
Scott? Strindberg? Byron, Leopardi?
Nem tudom. Bevallom
nem is érdekel. Fázom, keserű,
Szörnyű keserű ennek a híg levegőnek az íze -
Lehet, hogy az orrom vére eredt el.
Éhes vagyok... Kétszersültem kifogyott
Valami ismeretlen csillag hunyorít
Amerre pislogok éppen. A fókaszelet
Megromlott. Mi lehet az a csillag?
Talán már... onnan túlról? Brr... Hányadika lehet?
Szerda? Csütörtök? Vagy Szilveszter? A tűzhely
körül ki melegszik most, testvérkék
Éneklő madarak
Érzelmecskék féltett tűzhelye mellett
Madártestvérek, az emberszív
Őserdeje mélyén... Halló! Halló! senki se hallja
Kivert varjú-társát, engemet, itt? Az imént
zörrent valami rádióm rozsdás idegén... Hallom
D. kolléga szép jelzőt talált a Banal-kikötőben,
C. meg új szóvirágot fedezett fel
Két rím között, a Szerelem-szorosban
Jelenti a Társaság. Gratulálok!
Majd... elmondom... amit...
majd, ha leszállok, hazaérek...
amit itt... éreztem... csak akkor
mondhatja el... ha kikerül... az utazó...
De kikerül-é?
Most ezt a pár kusza sort
bedugaszolom az üres borospalackba
s a palackot lehajítom. Kockavetés!
Tetves gyöngyhalász, ha találja,
dobja szemétre törtívű kagylót,
de betütlátó tengerész kezébe ha kerül
ím általa üzenem:
Itt vagyok, az Elhagyatottság Harmincadik
Szélességi, a Szégyen
Századik Hosszúsági
S a fogatösszeszorító Dac
Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken
És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre."

Ősz

Tűz, melegíts, ne égess
Égő sebet szivemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
Nem nézek a szemedbe.

Asszony, puhácska száddal
Csókolj, ne a fogaddal;
Ki önnön sírod ásod
Ember, ne ránts magaddal.

Virág, maradj az ágon,
Megvárom a gyümölcsöd
Nem rugdalok markodba
Végzet, lazítsd a görcsöd.

Élet, mindenki éljen
S ne tudja meg, miért él;
Ígérd már másnak, Isten,
Amit nekem igértél.

JÓ VICC

Havazni kezdett, de csak úgy óvatosan: egy-két pihe ámolygott a hideg levegőben. A puhakalapos- és őszikabátos fiatalember, aki később a jó viccet kigondolta, egy óra előtt a jó viccel még az utcán sétált, egy kicsit borzongott, és odasimult a szeretőjéhez. Másképp semmi baja se volt. Egy kicsit ideges lehetett és nyugtalan, talán nagyon sokat beszélt, fel volt hevülve, a szemei vidáman és ravaszul csillogtak. Azt magyarázta a szeretőjének, hogy mennyivel jobb így, mióta együtt lehetnek: a nyugtalanságok és féltések elmúltak. Vidám volt. A szeretője rejtélyesen mosolygott; drága és bódító arca a púderes fátyolon keresztül nedvesen és csodálatosan meredt maga elé.
-Előbb még sétálunk egyet, jó? - hadarta a fiatalember, aki később a jó viccet kigondolta. - Lemegyünk a vasúti hídig, aztán egy kerülővel haza, hozzánk.
                                                                  tovább>>>
DIDERGŐ GYEREK AZ UTCÁN

Felséges Úr!

Felséges Isten! vagy Végzet vagy Természet vagy Örök Rendelés! Első Atom! vagy hogy nevezzelek, ó Szükségszerűség!
Felséges Törvény! Mit mondjak neked? Isten, isten! Hogy hívnak mostanában? Lloyd George? Woodrow Wilson? Imádkozni akarok hozzád, hallod-e, mondd meg a neved, felség! Hallod-e, szólok hozzád - nem jajveszékelve, kétségbeesve verdesve öklöm a konok és hideg éghez: nézd, szelíden beszélek, csendesen és egyszerűen - mint a vándor, ki szembejön, kérlek egy pillanatra, állj meg, ha ráérsz.
Emlékszel még reám, régen nem szóltam hozzád, ó Bölcs Rendelés, Világ Folyása, Életnek Célja, Szántszándék!
Felséges úr: ki a világot teremtetted, mégpedig bűnösnek teremtetted, mert különben hol marad a bűnhődés - ki létrehoztad a Földet hogy legyen mit vízözönbe fojtani - ki a koldus egy dénárját elvetted, hogy annak add, akinek ezer van, ó, bölcs kamatláb -
                                                                 tovább>>>
"MAGÁNAK KÖNNYŰ, MAGA CSAK LEÜL..."

Válasz Kovács úrnak

Igen, egyszer már válaszolni kellene Kovács úrnak - mert eleinte csak legyintettem, akárhány példányban sóhajtotta felém Kovács úr kovácsi bölcsességét. Az emberi fajtát, gondoltam, akihez közöm van, mégse Kovács úr képviseli, az emberi fajta rokonlélek, és megért engem, és együtt nevet velem Kovács úron, összenevetünk a feje fölött. De mostanában, néhány év óta, mintha nem külön-külön, elszórtan sóhajtaná Kovács úr ezt a dolgot: mintha összefolynának a hangok, és egyre sűrűbben és egyre hangosabban zeng, és nemcsak alulról és oldalról, hanem felülről is, mintha felhőkből szólna, abból a mérhetetlen magasságból, ahol a világ sorsát szemlélő Úristen és a világ sorsát intéző Miniszteri Szakreferens trónolnak, békésen, egymás mellett.
És már nincs kivel összenevetni, kiabálni és ágálni kell, és szóba kell állani Kovács úrral, válaszolni kell, és meg kell kísérteni a lehetetlent, hogy megmagyarázzam neki ezt a dolgot.
Felelni Neki, mikor irigyen s ugyanakkor bizonyos megvetéssel, a dolgos ember megvetésével, legyint: "Magának könnyű, Szerkesztő Úr, magának könnyű, Kedves Mester, maga csak leül, és ír valamit, és kész, mi kell magának? Egy darab papír és egy ceruza, mit tud maga - magának nem kell berendezés és bolt és felszerelés és diploma és összeköttetések és befektetés - maga csak leül, és ír valamit..."
                                                                 tovább>>>
Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.
Ferenczy Károly: Festőnő.
A KUTYA MEGY A MAGA ÚTJÁN

Őnagyságát megpillantottam a Rákóczi út elején. Különös, téveteg és zavart mosoly futkároz az arcán; kalapja kissé ziláltan tűzött, egész megjelenésében megvan ez a leplezett ziláltság, ijedtség, mint aki valamit elfelejtett, vagy valamit szeretne kérdezni, de meggondolta magát, és mégse kérdezi.
Egyik kezére vékony zsinórszíj csavarva, a szíjhoz fekete kiskutya tartozik. A szíj most megfeszült, és kihúzta őnagysága kezét: a kutya szaglászva előrefutott. Őnagysága zavartan mosolyog, hanyag szórakozottsággal a szomszéd ház felső ablakait kémleli. A kutya hirtelen meggondolja magát, és befordul a Miksa utcába. Mind a ketten eltűnnek.
                                                                  tovább>>>
KI A VÉRENGZŐ BESTIA?

Egy újságban a következő hírt olvastam:

Kaland a medvével. F. E. főszolgabíró izgalmas vadászkalandot élt át az erdélyi havasok között. A havasi erdőt verték fel a hajtók és a vadászok egymástól nagy távolságra álltak fel a sziklás területen. A főszolgabíró két hajtó után indult. A hajtók hirtelen rémült kiáltással menekültek. Egy hatalmas medve guggolt a bozót tövében, és ott gyökereket rágott. A főszolgabíró célbavette a borzasztó bestiát, és a mellébe lőtt. A medve nagyot bődült, két lábára állt, és szembefordult a főszolgabíróval. A főszolgabírónak még ideje volt, hogy a két csövet kilője, mindkét golyó bele is fúródott a rettenetes fenevad testébe, de az óriási állat csak éppen megtorpant, aztán bőgve ráesett a vadászra. A szolgabírónak már nem volt ideje tölteni: a fegyvert feje fölé emelte tehát, a medvére sújtott, amely ráesett. Rémes birkózás következett: az acélizmú férfiú egyik kezével a bőszült fenevad torkát szorította; e válságos pillanatban előrántotta vadászkését, és a vérengző bestia torkába szúrta. A medve sebeit nyalogatva eloldalgott, s nyolcvan lépésnyire egy vízmosás szélén felfordult.
                                                                 tovább>>>
ESIK A HÓ

Hat órakor ébredtem és lementem az utcára. A folyó felől szél fútt. Apró és éles szilánkokban havazni kezdett: mereven kinyújtottam karom és libegve ütköztek tenyerembe a pihék, egymásra rakódtak, görcsösen összefagytak és akkor halvány, fehér réteg borult csuklóm csontjaira. Leráztam és a sikátor felé fordultam.
– Az első hó – mondta mellettem egy alacsony ember egy másiknak. Szőke, petyhüdt férfi, mohón, előretolt alsóajakkal és fontoskodva beszélt: valami kérdést, vagy gondolatot magyarázott és igen ragaszkodott hozzá. Mikor elhaladt előttem, árnyékom lábtól fejig végighuzódott rajta: hogy arcáig ért az árnyék, egy pillanatra sárgán és vigyorogva megvillant koponyája, üres szemgödrökkel, betört orral, penészes varratokkal fölül.
Csikorogva ásítottam, ez nem volt jó. A hó tetszett, fehér és tiszta hó, okosan beszéltem a hóval. Cigarettára gyújtottam, a hó elé tartottam a kék, hideg parazsat. Most megint nem tudtam, hova menjek; két bordám közé sülyesztettem a kezem és odaszóltam a szélnek, mert dúdolva és fütyürészve akkor jött a szél. Hallod-e szél, hova sietsz. Üljünk le és beszéljünk okosan, unatkozom. De a szél nem felelt:
                                                                  tovább>>>
TAPSOLJANAK A MAMÁNAK

(Magánjelenet. Elmondja egy nyolcéves kisfiú. Sápadt, fekete szemü gyerek, kicsit elhanyagolt. Nagyon izgatott, mintha lázas volna. Sokszor köhög is.)
– A függöny két felvonás közt, a szünetben, váratlanul szétmegy.
A kisfiú (bejön, óvatosan néz körül, egy csokrot szorongat. A súgóluk fölé hajol, nagyot lélegzik. Fölemeli az ujját, ragyogó szemekkel fordul a közönség felé.)
- Pszt! Ne tessék megijedni! Ne tessék szólni senkinek! Most én fogok játszani!
Nem vette észre senki, felhuztam a függönyt… tudtam, hol kell, nem is látták, hogy benéztem, megszöktem hazulról… annyian szaladgáltak a kulisszák közt… nem vettek észre… beszöktem… ez most nem szünet. Sz’ tudom én, hogy kell játszani. Rendező úr rendez, ügyelő úr ügyel. Aztán van vastaps és jelenés. Aztán van domborítás. Aztán van bokréta, az én mamám mindig kap bokrétát.
Az én mamám a G. Balog Etel, aki itt játszik, a híres szinésznő, az én szép, drága mamám, ami drága hősnőnk, drámai szinészet, csillag.
                                                                tovább>>>
TANÚ VAGYOK

- A törvényszéktől keresik - mondta a háziasszony.
Szent Isten. Villámgyorsan átgondolom életemet, »mint aki sínek közé esett«, ahogy Kosztolányi Dezső barátom jegyzi meg egy helyen, nagyon helyesen. Talán arról az izéről van szó, arról a dinnyéről?... De nem, hisz akkor még kiskorú voltam, különben pedig két pofont is kaptam. Vagy csak nem ez az izé, ez a Rogyák, akivel összevesztem, mert nem írta meg azt a levelet, és összerágta a tollszáramat... Na ja, ez azonban egyszerű rágalmazás. Ejnye, ejnye, micsináltam, micsináltam... tudom már: múltkor arról a »Vérharmat« című drámáról azt írtam, hogy az egy nagyon jó darab, mire a barátom, a rendőrtiszt, elment és megnézte, és mikor találkoztam vele, azt mondta: »Na hallja, mit írt maga arról a Vérharmatról, hisz az egy frász.« Csak nem »hatóság félrevezetése« címen idéznek most e miatt a dolog miatt?
Nem. A járásbíróság tanúnak idéz valami Szipa-féle becsületsértési ügyben. Reggel öt órakor jelenjek meg különbeni elővezettetés terhe mellett. Na, hála Istennek, nincs nagy baj. De ki lehet ez a Szipa?
                                                                  tovább>>>
MARS-LAKÓK A FÖLDÖN
A Daily Mail tudósítójától

A Havas-ügynökség telegráfjelentésére azonnal kiküldtek a greenwichi csillagdába, hogy vegyek magam mellé három csillagászt, lássam el magam szextánsokkal és kémcsövekkel, és induljunk Budapestre, ahonnan kábeljelentést kaptunk ottani tudósítónktól következő szöveggel: "Azonnal kueldjenek valamyt, Mars lakó a Foeldoen."
Vonaton értünk el Oderbergbe, ahol automobilra akartunk ülni, de a magunkkal hozott pénz nem bizonyult elégségesnek: ott, ahol Magyarország kezdődik, egy nagy tábla volt ugyanis, amire az volt ráírva: "Magyar Határ". Megmagyarázták nekünk, hogy ez azt jelenti, hogy ezen belül mindennek hatszoros ára van, az automobilnak is. Utána néztünk Yolland magyar-angol szótárában, ahol "hat ár" tényleg "six price"-nak volt beírva.
                                                                  tovább>>>
"Struggle for life"

Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint -
Dögödre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.

Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el -
S hogy írhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.

Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a féluton -
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.

Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.

ELADOM A KÖNYVEM

- Ennyi könyvet viszel máma magaddal? - kérdezi apám, s amikor én lemondóan bólogatok, a nagynéném, aki szintén jelen van, németül szidni kezdi az iskolát. Csupa svindler, drága és új könyveket szerkesztenek, amibe semmi új nincs, és rákényszerítik a szülőket, hogy megvegyék.
Bánom is én, csak az utcán legyek. Letérek a Múzeum körútra és a Károly körútra. Ez a mi utcánk: az antikváriumok egész rajvonala. Megyek előre, hónom alá csapom a füzeteket - és a könyvet, a kritikus könyvet kényelmesen átlapozom menet közben, mintha otthon ülnék. Ebben nagy praxisom van; - megyek az iskolába, és az utcán tanulok, még írok is néha.
Tehát lássuk csak. Ez a tavalyi természetrajz, ötödik kiadás, lényegesen javítva, átdolgozva. Lényegesen átdolgoztam magam is - a hátulsó fele levált, annyi baj legyen. Az első fedelen egy mértani rajz. A 178-ik lap, sajnos, hiányzik. Az Ember Csontvázára (87-ik ábra) sajnos, igen kemény ceruzával rajzoltam a cilindert és a szájába csutorát, nem lehetett kiradírozni, - a rozmárra, tavaly, mikor még ifjú voltam, és nem gondoltam a jövőre, oda meg direkte tussal festettem rá a bajuszkötőt.
                                                               tovább >>>
TANÁR ÚR KÉREM
_________________________________________________

....
Következő oldal>>>