l
2
Lehoczki Károly Bronnie
Bronnie visszafordult a sarkon,
szeme kacér borúját rám emelte
és hatvanéves csitri lelke

felragyogott, mint kéklő óceán.
Nem velem, távoli hazájával gondolt talán
s egy régmúlttal, hol hagytam, maradjon.

Szerethettem volna is akár,
és lehet, hogy minden nőben őt szerettem,
s most, hogy lénye hullámzik tekintetemben
szerelmeimhez sodor e tiszta ár.

                            v

Bronnie

Bronnie turned back at the corner
lifting her eyes’ flirtatious gloom on me
and her sixty-year-old teenager soul

brightened up like the blue ocean.
She did not think of me, but perhaps of her far country
and of some long past that I let her stay in.

I might as well have loved her
and maybe it is her that I loved in every woman
and now that her being is waving in my sight
this clear tide drifts me to my loves.

Nógrádi Gábor
DOBÁLJ KÖVET, KÉST, BÁR A SEMMIN ÁT,
szállongjon asztal, porcelán a porban,
sivítva lámpa, könyv!.. Csak ne unottan
mozduljon kezed arcomon tovább.
„A teste törve, leng izomnyaláb
két rúd között, üvegcserép húsodban,
bőrén a büdös benzin lángra lobban…”
Ki széttekint, száz látomásra lát.
Nem akarnak. Nem vagy te senki sem.
Kávét főzöl, megbotlasz és lefekszel.
Csak kupolás hasadban élsz, hiszen
boltozata akkora, mint egy ember.
Mint egy templom dobbanva szív-haranggal,
benne kő, kés, porcelán és az asztal.

1968.
Bányai Tamás
Cudar világ
A gyerek előbb az oldalára fordult nyöszörögve, majd fázósan összehúzva magát a paplan védelmébe bújt. Anyja felsóhajtott, tudta, hogy szívtelenség, amit csinál, de nem volt más választása. Felemelte a paplant és gyengéden ismét megrázta a fiú vállát. Ébredj, suttogta közben, mire a gyerek felnyitotta a szemét. Álmos pillantása egyenesen a mennyezetről függő csillárra tévedt, a vakító fénytől hunyorogni kezdett, motyogott valamit félálmában.
Fogalma sem volt, mi történik körülötte.
Apja az ajtóban állt, lehorgasztott fejjel, akár egy önálló mozgásra képtelen bábu. Drótkeretes szemüvege az orra hegyére csúszott, ám ahelyett, hogy megigazította volna, a keret fölött nézte a csillár alatt terpeszkedő termetes alakot, amint közömbösen piszkálja az orrát, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami a szobában zajlik.
Az anya végre kisegítette fiát az ágyból.
- Öltözz gyorsan! Sietnünk kell....
                                                                  tovább>>>
Alkonyégen
Szép szelíden
Sárkány lebeg
Levél pereg
Egy kis meleg
Jól esne még
Ködös az ég
Lobogva ég
A telihold
Madár rikolt
És felsikolt
A puszta táj.
1933-2007
G. Ferenczy Hanna
Október
Kajuk Gyula
Metróhalál
ez az alagút a pokolba visz
ez az alagút a halál tunelje
fényes síneken dübörög feléd
halálhozó kerekek regimentje

még csak egy alattomos zúgás
egy halkan ébredő zümmögés
egy perc és szétveri dobhártyád
és kihullik fogadból a tömés

a sikolyok körbejárnak a fejedben
öklükkel verik a csontodat belül
csapong a fekete denevér feletted
mely majd a lelkeddel elmenekül
Simonyi Imre
KÉSŐ
1920-1994
Az utolsó levél a héten
hullt le a vén vadalmafáról
az utolsó szénásszekér
két hónapja  ment át a tájon
az első dér tegnapelőtt
hullt le a csíkoséri gyepre

az első cinkepár hajnalban 
szállt ablakomba feleselve
s  tegnap  óta már az a bor
áll kancsómban asztalomon
mit szeptemberben szüreteltek.

Egy fájást beérlelt a nyár
s most az keresne valahol 
egy zugot ahol kitelelhet.

Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.
Ferenczy Károly: Nápolyi emlék.
Pethes Mária
Útravaló
   összegyűjteni, mi élni való van még
ezen a világon, ünnepélyesen haladni
a reneszánsz nevével felruházott tájon,
mintha isten irigylésre méltó kertjében.
kibiztosított könnyek nélkül slukkolni
az otthon illatából, nem hallani, ahogyan a
szél üvölt a fájdalomtól, csak a békés házak
társalgásait az unatkozó kerti kutakkal.
díszlépésben vonulni ablakok ártatlan
szemei előtt énekesmadarak hangversenyére,
megelőzni az időt. csontlabirintusunkban
hordozni a tartás bizonyosságát, a változatlanság
sejtésével sejtjeinkben. többé nem felhúzni
az elmúlás lendkerekét, magunk mögött hagyni
a sosem elég kívánságait, címeket és rangokat,
miértek hanyag indoklásait. menni fanatikusan,
lelkünkben hegymászóvirtussal, életművünk
rózsaszirmain tapodni, húsvéti kalács-reménnyel,
töretlenül fejlődni, míg arcuk olyannak látszik,
amilyenek igazából vagyunk.

Ó, Emese vagy bármi más –
vagy az ősz professzor, mit is keres
éjszakámban, mit részletezi, bontogatja
vázlatos szerepét? Hogy átlényegültök
ti mind, napközépi nyersanyag,
nyers, tunya alakok, mozdulatok, helyzetek,
szögletes alapszámok, törtek és töredékek,
s micsoda elrontott génprogramot
követtek? Burjánzást,
a végtelenig, növekedtek, négyzetre,
no nem, ennedikre emelődtök. .
Nincs megállás. Ahogy az egyetemi folyosón Emese biccent,
szemkontaktust keresve, majd meglelve, tüstént el is fordul,
mert több kevesebb lenne...
ahogy az ősz szaktekintély
javamat akarva elbánik velem, s kiméri
érintkezésünk négyzethálóját – abból mi sem következik.
De itt benn büntetlenül
nyújtom ki térfogatomban időtöket:
kifogyhatatlan magánbeszéd
erőlteti egybe a széttartó kombinációkat.
S egyenletes járással követi őket a szem
a végtelenig. – Roppant rászűkülés
a függönyre,
az utcazajra,
az elliptikus
keringési pályára, öt és négyszer öt ujjamra,
nyílik a szem, ájultan tűri az áldozatot:
kigyógyulva a káoszból, megteremtetik
egy napra a mindörökre hitelesített váz.


Bárdos László
Ó, Emese vagy bármi más
Köves József
Álmaink idegen városa

Sóti Máté aligha tudta volna megmagyarázni önmagának, mi telepedett a mellére az ébredés első pillanataiban. Kábán pislogott az ablak felé, feje visszaolvadni készült a díszpárnára. Órájára nézett, s meglepetten látta, hogy már fél ót is elmúlt néhány perccel.
Gyorsan, ijedten felugrott, szinte megdöbbenve attól a szokatlan ténytől, hogy délután ilyen mély álomba tudott zuhanni.  Homlokán és belül az agyában egyformán songott valami, s ahogy kinézett az ablakon, hunyorogva látta a tavaszi szürkületben átütő narancsvörös fénycsíkokat a fák ágai között.
Enyhe fejfájása kávéért nyöszörgött. Alaposan leittam magam ebéd után – gondolta, míg nyelvével körülsimogatta kiszáradt ínyét. – Az az átkozott hörcsög az oka ennek is. Seggfej…
                                                            tovább>>>
én nem tudok szólni úgy
ahogy nem tanultam
nem tudok rácifrázni
(rongyot rázni untam)
nem tudom megcsonkolni
(ne bántsd a nyelv is érez!)
nem tudok véle trillázni
(nem jó a bor ha édes)
én nem tudok kirakatért
boltolni adni-venni
szatócsinas ruhába bújva
suttogva alkudozni
élő szótagot megölni
ha hosszabb lefaragni
s beletoldani ha nyúlfark
egy szótagot egy hangot
(bár enyelegni tudnék vele
annyira hű s úgy szeretem) 
nyelvem kötésében a szó
nyílhegy dárda parittyakő
és anyakéz is (simogató)
megdorgál megfog és befog
nem iga (engem biztat ő)
édes börtönöm nem bilincs
kulcsa van de zárva nincs
ha csonka lenne mint a hon
megérteném hogy meg kell szülni
de ép és szép és birtokol
nem szitál szét (mint trianon)
a nyelv nem pitykés kinőtt cucc
mit átszabhat a labanc ízlés
olyan mint égen a Nap
Keleten kel minden nap

Albert Lőrincz Márton
hódolat a nyelvhez

Nézd, ág hajol a part fölé - aranyhajú platán -,
a Hold ezüstje felragyog - csillag jár udvarán.
Szemed sugárzó íriszén világok rejlenek,
s mint csillag-éj a Földgolyót, öleli testemet
az izmos, gyengéd, lágy karod, a vágy, a szenvedély,
amelynél többet képzetem még titkon sem remél,
mert titkos csillagrendszerünk, mit lényed áthatott,
tudd, elkápráztat hajnalfényt és parázsló napot,
a végtelenbe fut tova - örökkön ott ragyog -,
s én álomittas lelkemmel lelkedbe olvadok.

Mentovics Éva
Őszi vallomás

nem áll össze
négyszögletes egésszé
a kerek erdő

a lehetséges
a valóságos
és a szükségszerű
olvasószemüvegét keresgéli

lényegi momentumokat ragad meg
a pillanatragasztó
bizony hosszú és rögös
a mészárosok útja
Debreczeny György
nem áll össze
Az évszak minden nyűge
válladra szakadt,
itt rozsdás dallam röppen,
ott egy kottalap,
mindkettő súlytalan,
s könnyű, mint a bűn.
Szerelem, s halál
szinkópával teli,
nem játszhatunk
hamis muzsikát,
látod,
a park végén
még kotyog a patak,
de holnap már
avarral takarja magát.
Péter Erika
Őszi kottalapok
Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.
Ferenczy Károly: Kődobálók
Mint a vér, folyik
A vörösre érett levél
A zöld-opálos őszi lombon.
A folyondár leér az ágtövekre
Mintha gyökeret verne, 
fegyvere az életet lopja el
A fától, az karjával ficánkol,
A szél is segíti, de a liántól
Meg nem szabadítja.

Élősködők mindenhol akadnak,
Állatok hátára tapadnak,
Vagy gondolattal körbefonnak
Erőszakosan kínálkoznak
Telefondróton vagy az utcasarkon
Utánad nyúlnak csápjaikkal.

Ő csak szép, vörösben izzó
Vadszőlőlevél, de folytja a
Lombozatot, uralja a homlokzatot
Nemrég meszelt házon.
Ő csak élni akar,
Neki a fák ága az a kar
Melyről azt hiszi neki tartva,
Érte nyúlik a magasba,
Így hát befonja vérszínével
Szép is, de a lényeg vész el
Alatta, ha nem erősebb aki
Élni hagyja szép, őszi lombok között
Folyik – folyik szalagja
Majd a tél learatja, s
Egy dombon hagyja vérbe fagyva!

Bp. 2013. szeptember 27.


Bodó Csiba Gizella
Vérszínű vadszőlő
Prágai Noémi
A gömb
Órákat töltött azzal, hogy nézte az égen úszó felhőket. Ártatlanul gyönyörködött az őszi falevelek kavalkádjában, némán bámulta a folyó vad rohanását. Soha nem volt útban senkinek, ahol csak lehetett, félre állt - mégis bolondnak tartották. így telt el sok-sok év, s csak egyetlen ember volt, aki megértette. Együtt nézték az erdő különös árnyait, együtt álltak önfeledten a folyó tajtékát csodálva. Ám az az idő véget ért, a halál hűvös keze elsimította a kedves mosolyát. Most megint magányos, szívén soha be nem hegedő sebbel. Egyedül ácso- rog a kék ég alatt, és már nem látja olyan kéknek, mint akkor régen. Már nem elegek a felhők, túl szeretne látni rajtuk. Látni kedvesét, hogy megint érezhesse, nincs egyedül. Hogy érezhesse magát úgy, mint egy ember.
  
                                                                 tovább>>>
Vásárhelyi utcák kövén
csak gyűl és gyűl a sok levél,
jobbra viszi, balra viszi
a lopakodó őszi szél.

Búcsúznak a virágszirmok,
a fű hajnalban csupa dér,
nem virít már árkok szélén
a díszes, sárga pipitér.

Megremeg a szegénység is.
Fűtetlen szobát óv a Fény,
fázó gerlék üldögélnek
füsttelen kémény tetején.

Szürke tájban, fáradt lélek
– ez vagyunk mind, s mily sok, ki fél,
hogy tavaszra, ó, lesz-e még
élelme, s felette fedél…

Vásárhelyi utcák kövén
lépked az ősz, zörget a tél.
Rozsdaszínű elmúlásból
a hit mégis jövőt remél.


Arany Tóth Katalin
VÁSÁRHELYI UTCÁK KÖVÉN
Divatszürke az ég. Csepereg.
Divatszürke fess holmi díszít,
rajta kis semmi reklámszöveg,
s gyümölcseidet majd elviszik.

Adhatnád körmönfontabb áron,
vagy oszthatnád eszelősen szét,
gyümölcseidet nem mustrálom,
csak téged... Ne lennél ilyen szép...!

Cselényi Béla
DIVATSZÜRKE
   Húsz éves elmúltam, amikor megszületett az elhatározás, hogy az otthoni köteléket (kötelet, vagy pányvát) el kell szakítani a szülőktől, és a saját lábamra kell állnom. Nem kívánhattam apámtól, hogy nyiladozó férfivé váló életszakaszomban még ő tartson el otthon. Ebben a korban már természetes, hogy az emberfia megnézi a lányokat. Persze az hagyján, ha csak megnézi, szeretné közelebbről is, tanulmányozni részleteiben. Apám annyit mondott, hogy fiam ellehetsz itthon, mivel önálló életre, egyelőre semmi esélyed. Még munkád sincs. A képlet egyszerű, van hol aludnod, meg minden nap jut neked egy tányér leves is, de nagyfiúi, legényemberi költekezésre az én fizetésemből már nem futja. De azért, hogy mégse maradjak teljesen pénz nélkül, atyai kegyelméből annyit adott, hogy hetente egyszer a falu mozijába elmehettem. Arra már nem futotta, hogy egy lánnyal beüljek egy presszóba, meginni egy-egy üdítőt és közben tehessem a szépet a kiszemelt lánynak.

                                                                  tovább>>>

Kő-Szabó Imre
A bélyegző
Fetykó Judit
Lopakodó
Látod, lopakodik már...
megérinti a lombot,
ma egyetlen levelet
keringet le a fáról,
óvatos, nyárvégi, halk
suhanással jön a határból.
elhunyt osztálytársaim emlékére

Arca nem kendőzött. Hol poros, hol sáros
benne az országút, de csak út s nem utca.
              Kopogó-lépésű,
              Keményölelésű
               emberek laknak ott.
Templom-járó,  öreg nénik
a múlt imakönyvét nézik.
Visszajöttem keblemre ölelni mindent.
Mindent, ami nekem kedves, ami kézen fogva vezet.
Megcsókolni mindent,
földet, a felhőt, patakot, hegytetőt,
füvet és fát, mezőt, hallgató kopjafát.
Visszajöttem, és, elmegyek.
Utánam integet felhős kalapjával a Leshegy,
a kopasz Csókás domb,
Tatárvágás, a Kinyír szuronyok hegyén ülő béke,
szántó-vető barázdája.
A római úton botorkálok Alcsík felé.
Virággá válok hajnalhasadtára.
Bölcsöket ringatnak.
Dobrosi Andrea
Napkelte, napnyugta

In memoriam E. Zs.

Rá keltem. Felvételről beszélt éppen,
még tavalyról. Én talán dideregtem,
így május végén, még a munka előtt.
Lehet, nem is készülődtem, hanem őt
lestem kicsit, a fésű kezemben – állt.
Negyvenegynéhány év, s vége. A halált
nem övezik hamvas levelű nyárfák,
(neki a tűlevél is kevés) átrág
rajta a kőszívű törvény, ahogy a hegy
bekebelezhet utazót. Odamegy,
meghódítja, mit neki a nyolcezer,
de a visszaútra nincs erő… hever.
Ő csúcsra ér, a napnyugta a völgybe,
rózsája fehér, mint hó körülötte.

Demeter Zsolt
Nagybacon, a falum
      Haiku
A mese árnya
történelmi ékezet,
cirkusz a bolhán?

Végh Sándor
POLITIKA

Verasztó Antal
SZELLEM, VAGY ANGYAL?
A hozzáértõk mondják: szellemek márpedig bárhol felbukkanhatnak! Igaz, tíz az egyhez az esélye annak, hogy valaki az élete során szellemet lásson. Abban az évben még karácsony táján sem esett hó, de száraz érdes hideg napok kö-vették egymást, mindezt nem hallomásból tudom, a saját bõrömön tapasztal-tam, mivel kilenc éves lettem elõtte a nyáron. Nõvéremék asztalánál addig még nem sokan törölték meg a késüket, mert csak pár hete voltak házasok. Nõvérem alighogy túl volt az elsõ kenyérsütésen. Örült is neki, hogy elsõre sikerült ehetõ kenyeret sütnie. Nem csoda, otthon mindig azt halotta, - mivel kenyérsütõ famíliában nõtt fel, ha kenyered van, becsületed van!
                                                                  tovább>>>
  (Szarka Imre emlékének)

Csak forog-forog a lemez,
szól a dal újra és újra, hogy
„…Sohase mondd, hogy vége,
csak azt mondd, hogy ennyi megérte…”
és a dallam egyre halkabban szól,
mert ajkadon a szó már alig hallható.
Még gyötör a fájdalom, de ne félj,
melletted vagyok, fogom a kezed.
S ha majd menni kell,
a végtelen öleli át a lelkedet. 

Balogh Örse
DALBAN MONDTAD EL
Hűvös az éj, mióta féltett reményem a feledés
hajójára szállt, mint kivénült, ősz hajú dizőz.
Be régen elszaladt a múlt, s hol a jövő, a jelen és,
bár tagadom, bizony már lassan beköszönt az ősz.

Ó, be játszva csipkedi rózsásra orcám a zúzmara,
védhelyet keresek én is, mint erdőben az őz,
csábíthatnak rózsás hajnalok s az ezüst hold udvara,
hiába tagadom, már lassan beköszönt az ősz.

Gligorics Teru
Lassan beköszönt az ősz
Az állomás huzatos előcsarnokában várakozott öntapadós ruhájában, az izgató vonalú, fiatal szőke nő. Nem lehetett nem meglátni, de talán ez állt legkevésbé a szándékában. Egy magas, ápolt, enyhén őszes férfi tekinte is ráragadt, mint légy a ragacsra. A férfi nézte, de miért is ne nézte volna? A szemnek megtiltani nem lehet! A nőknek egyébként is az jó, ha nézik őket.
A férfi nem teketóriázott, pillanatokon belül odahúzott a szöszihöz, aki bele volt merülve a pletykaújság lapjaiba. Ha a férfit nem is vette volna észre, az illatát mindenképp. Felpillantott, és arra gondolt: még hogy a nők nem ismernek határt a panpucálásban?
                                                               tovább>>>
Zsidov Magdolna
INDULÁS ELŐTTI VÉGÁLLOMÁS

....
Következő oldal>>>